A cigányoknak fekete személyije volt a hatvanas években

A szocializmusban mindenki egyenlő volt hivatalosan, de tudjuk, hogy ez az egyenlőség csak papíron létezett. És papíron is csak akkor, ha az a papír nem a leghivatalosabb okmány, a személyi igazolvány volt, ugyanis ebből a cigány származású magyaroknak fekete színűt adtak az ötvenes és hatvanas években.

De minek kellett a személyi egyáltalán?

Személyi igazolványa egyébként nem mindig volt az embereknek. A kommunista párt Politikai Bizottsága 1953. augusztus 26-ai ülésén döntött arról, hogy mindenkinek kiosztja a főokmányt. Az ötlet a Belügyminisztériumból érkezett a Párthoz, Gerő Ernő, akkori belügyminiszter volt a javaslat előterjesztője, ebből derül ki, hogy az igazolványoknak négy célja volt:

  • a lakosságnak kevesebb okiratot kellene évenként beszereznie, ha lenne egy amivel általánosan igazolhatják személyiségüket,
  • ez megkönnyítené a hatóságok munkáját is,
  • főleg a „kiemelt városokban” és az országhatárokon állomásozó biztonsági szervekét, akik így „a nem kívánatos elemeket” könnyebben „távol tudják tartani”,
  • illetve megnehezítené az „osztályellenség, az imperialista ügynökök és a bűnözők káros tevékenységét”.

A Belügyminisztérium 1954. február elsejével megkezdte az előkészületeket, egy fentről érkező „szigorúan titkos” minősítésű utasítás hatására, mely alapján a rendőröknek nem csak az új igazolványok kiállítását és az ebből felépülő adatbázist kellett megcsinálniuk, hanem össze kellett kötni ezt a rengeteg korábbi igazolványon szereplő információval (lakhatási szelvény, hadkötelességet igazoló irat, összeírási igazolvány, munkáltatói igazolvány, iskolai igazolvány, szabadfoglalkozásúak/kisiparosok/napszámosok/egyéni gazdálkodók foglalkozási igazolása stb.).

Az okmányirodai teendők mellett a rendőröknek azt is utasításba adták, hogy jelentsenek arról, hogy milyen a lakosság hangulata általában az igazolvány bevezetésével kapcsolatban. Ezen belül külön kellett részletezzék az ipari munkásság, a dolgozó parasztság, az osztályidegenek és papság hangulatát, hogy milyen ellenséges híresztelések vannak az igazolványokról és milyen intézkedéseket tesznek „az ellenség tevékenységének megakadályozására”.

Ebből jól látszik, hogy a személyiknek fontos funkciója volt az állampárt ellenőrző hatalmának kiterjesztése.

„Komolyan felhasználjuk a belső nyilvántartásokat az osztályidegen és szokásos bűnöző-körözött személyek figyelőzésére, felkutatására. (Osztályidegen, szokásos bűnöző, stb. személyeknek az igazolványba megfelelő bejegyzést eszközlünk és ennek alapján még ideiglenes lakosként sem engedjük őket a fővárosban tartózkodni.)”

– jelentette Pőcze Tibor akkori belügyminiszter-helyettes.

Egyenlők és egyenlőtlenebbek

1955. június 17-én a Belügyminisztérium újabb „szigorúan titkos” határozatot hoz, melynek célja a „kóbor cigányok” személyi igazolvánnyal való ellátása.

„Részükre egy évig érvényes, ideiglenes – a rendes személyi igazolványtól formájában és tartalmában eltérő – személyi igazolványt kell kiadni.”

– írják.

A feltételek meglepően tágak voltak, kóbornak számított az, aki nem tudott igazolni legalább két éves állandó lakcímet, és munkakerülő volt az, akinek nem volt legalább hat hónapos munkaviszonya. A belügyminiszter-helyettes egy korábbi jelentése szerint 20-25 ezer cigányt kell ellátni a különleges igazolványokkal.

Ez azért érdekes szám, mert az ötvenes években valójában már nem voltak vándorcigányok Magyarország területén.

Maximum néhány család, ám ők se életformájuk miatt vándoroltak, inkább a vidéki hajléktalanság egyik formája volt ez, ide tartoztak a gyermeküket egyedül nevelő anyák, de ide tartoztak azok is, akik az alkalmi munkalehetőségek miatt kényszerültek mozgásra. Semmiképpen sem tízezres nagyságrendű csoportról volt szó. De akkor hogy jött ki a 25 ezer „kóbor cigány”?

Hát úgy, hogy az általános személyi igazolványok kiállítása során szándékosan nem regisztrálták a cigányokat. Nem arról van szó, hogy aki bement a Rendőrségre személyit csináltatni, azt elhajtották, hanem adminisztrációs eszközökkel kizárták a magyaroktól területileg külön élő cigányokat a folyamatból, például, hogy a korábban említett igazolványokat, például a lakhatásit is kérték a személyihez, azonban a cigánytelepeken élőknek nem volt ilyenje, mivel a házaikat jórészt maguknak építették és ezek addig nem voltak bejelentve. Ráadásul, ha megkapták volna a személyi igazolványt, akkor utána már joggal tarthattak volna igényt ezekre a lakóhelyekre, amikre a hatóságok úgy tekintettek, mint illegális területfoglalásra.

Az irány egyértelmű volt: a cigányok között rendet kell vágni. A BM bünűgyi osztálya javaslatot tett a „kóborcigányok letelepítésére és munkára nevelésére”, azt írják, hogy

„A szocializmust építő Népidemokráciánkban nem engedhető meg, hogy a kóborcigányok jelentős létszámú munkabíró tagjai ilyen laza erkölcsű életviszonyok közt jelenlegi elhagyatottságukban megmaradjanak, veszélyeztessék dolgozó népünk vagyonát (…) és egészségét is, mert elhagyatottságuknál fogva különböző fertőző betegségek hordozói és terjesztői.”

A megoldási javaslat az volt, hogy központi cigánytelepeket hoznak létre, ahová rendőri kísérlettel beterelik a cigányokat az ország minden pontjáról és ott:

„internálótábor keretében felállított munkatáborokban gyűjtenénk össze és szoktatnánk termelő munkára őket.”

Mindezt kevesebb, mint 7 évvel azután, hogy a Vörös Hadsereg felszabadította az auschwitzi munkatáborban fogvatartott zsidó és cigány származású magyarokat.

Azt nem tudni, hogy végül a munkatáboros javaslatból mi valósult meg, valószínűleg az ötlet megmaradt belsős minisztériumi munkaanyagnak. Azonban a „cigánykérdés” annyira foglalkoztatta a BM-et, hogy később se tudtak leállni, 1953-ban arról írtak jelentést, hogy a bűnöző cigányokat nehéz bebörtönözni, mivel „szerfölött hasonlítanak egymásra”. Végül két évvel később találták meg a „megoldást”.

A fekete igazolványok

A Belügyminisztérium 1955. június 17-én döntött úgy, hogy a „kóbor cigányok” számára „ideiglenes, formájában és tartalmában eltérő személyi igazolványokat” állít ki, melyeket évente kell megújítani. Arról nincsenek pontos források, hogy hány ilyen igazolványt adott ki a minisztérium. Az akkori miniszterhelyettes 20-25 ezret említ, de ezt csak nagyságrendileg lehet értelmezni. Az sem egyértelmű, hogy ki és miért minősült kóbor cigánynak, ez mindenhol a helyi biztonsági szervek kádereinek egyéni döntésein múlt.

A fekete személyik kiállítása 1955-től 5 éven keresztül ment, pedig már 1956-ban tiltakozott ellene László Mária, az első cigány származású politikus, aki azt írja a Minisztertanácshoz címzett levelében, hogy „a személyi igazolványokat a cigányoktól a tanácsok elszedik, amely faji megkülönböztetésre ad alkalmat.”

Ezután 1958-ban már párton belülről érkezik kritika egyenesen Biszku Béla belügyminiszterhez. A Pest Megyei Tanács elnökhelyettese fordul hozzá egy beadvánnyal, amiben azt kéri, hogy szüntessék meg a fekete igazolványokat. Nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy ezeknek hatására, de 1961-ben megszüntetik a kettős igazolványok rendszerét, az ORFK Igazgatásrendészeti Osztálya úgy fogalmaz, hogy

„Ezzel megszüntettük az állampolgárok ilyen vonatkozásban történő faji megkülönböztetését.”

Ezzel végül is elismerve, hogy a rendszer fél évtizeden keresztül a lehető leghivatalosabb formában különböztette meg a cigány származású magyarokat. Azt is mondhatjuk, hogy a fekete igazolványok voltak a szocializmus sárga csillagai.

A Partizán jelen adásában többek között ezt a témát, tágabban véve pedig a magyarországi cigányságnak a létezett szocializmus idején megvalósult, hol jobban látható, hol rejtettebb faji alapú elnyomásának témáját járjuk körül – valamint azt, hogy romaságukat büszkén vállaló magyarok hogyan próbálták mindez ellen – gyakran sikerrel – fölvenni a harcot.

Forrás: Beszélő

Az újrahasznosítás mítosza

Mindössze néhány évünk maradt megfékezni a globális felmelegedést. Mégis, nagyon sokszor, amikor környezetvédelemről beszélünk, a műanyaghulladék kezelését, újrahasznosítását értjük alatta, pedig ennek minimális a hatása a klímaváltozásra. Mi lehet ennek az oka?